Kakuk Zsuzsanna vagyok, matyólányként születtem és nőttem fel Mezőkövesden. Édesanyámtól, nagymámtól tanultam meg a kemény munkát. Ők valóban szorgalmas, nagy teherbírású asszonyok voltak, akik mindent a saját kezük munkájával készítettek, és mindig becsülettel végezték el a dolgukat. Az ő mintájukat, ahogy sürögtek-forogtak a háziasszonyi szerepben szeretném tovább adni mindenkinek, akik nyitott rá.
Majd amikor férjhez mentem, Budapestre költöztünk szerencsét próbálni és elkezdtük élni a nagyvárosiak életet egy újpesti lakásban két kisgyerekkel. De valami hiányzott – a kert, az udvar, a kisvárosi nyugalom. Ezért úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a fővárost, és az aglomerációba költöztünk, egy kertes házba.
Még szinte készen sem voltunk a házunkkal éppen csak beköltöztünk új pátriánkon a Tulipán utcába, amikor egy családi tragédia okán otthon maradásra kényszerültem, és szinte minden időmet a leányom, Vivien ápolásának szenteltem. Évekig 24 órában vele voltam, miközben igyekeztem megtalálni a lelki egyensúlyomat. Ekkor alakítottam ki a ház legkisebb szobájában egy kreatív kuckót, ahova elvonulhattam, hogy pihenjek, feltöltődjek. Ekkor született meg, és ez a kis kuckó lett a „Tulipánkuckó” Elöszőr elkezdtem hímezgetni, mint egy igazi matyólány, majd koszorúkat, ünnepi dekorációkat csináltam. Egyszóval ebben a nehéz időszakban szükségem volt valami kikapcsolódásra, mert az alkotás, a kézműveskedés vált a legfontosabb terápiámmá ebben a nehéz időszakban.
Majd később, amikor a településen belül új helyre költöztünk, egy igazi „ófalusi” házat vettünk, ahol a hatalmas kert ismét lehetőséget adott arra, hogy visszataláljak gyökereimhez és újból vidéki lány lehessek. A felmenőim között is sokan kétkezi munkát végeztek, így számomra nem volt kérdés, hogy a kert, a baromfiudvar és a háztáji gazdálkodás legyenek az életem részei, amiben biztosan megtalálom az örömömet. Férjemmel és fiammal, akik mindig segítenek az álmaim megvalósításában, megépítettük a magaságyásokat, kialakítottuk a baromfiudvart, és ekkor jött a felismerés, hogy az önfenntartás és a fenntartható életmód nemcsak hogy az én életem részévé vált, hanem egy igazi belső értéket is képvisel számomra. Ezekután szinte törvényszerű volt, hogy a saját tyúkjaim tojásaival valamit kezdenem kell, és ezt a tudást, értket tovább kell adnom azoknak a városi embereknek, akik szeretnének a hagyományos értékből tanulni valamit.
A kert, a természet közelsége, a kétkezi munka mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy megtaláljam az igazi gyógyulást. Mert számomra a kertészkedés nemcsak arról szól, hogy termeljek, hanem arról is, hogy egészségesen táplálkozzunk és kapcsolatba lépjek a földdel. Abban a csendben és nyugalomban, amit a természet ad, lelkileg is regenerálódjak, hiszen amikor a kezembe veszem a földet, a magokat, a növényeket, majd körbe nézek a kamrámban, hogy mit adott a természet, akkor mindig megtalálom a nyugalmat és a békét, amire szükségem van a mindennapi élethez.
Ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy elindítsam a „Tésztázzunk együtt” és a „Kert-Pátyolgató” kurzusaimat, hogy ezt a tudást másokkal is megoszthassam. Nagy öröm számomra, amikor a workshopon részt vevő lányok és asszonyok rácsodálkoznak az őseink számára oly egyszerű, de annál értékesebb dolgokra, mint a háztáji gazdálkodás vagy a hagyományos ételek készítése. Az őszinte érdeklődésük és lelkesedésük mindig inspirál, és arra ösztönöz, hogy még többet adjak magamból. hiszen mindig örömmel tölt el, amikor látom, hogy azok, akik az urbanizált világban nőttek fel, rácsodálkoznak arra, hogy a fenntarthatóság, az önfenntartás nem csupán trendek, hanem igazi szükségszerűségek. És folyton lelkesít az is, hogy önfeledten, boldogan, nevetgélve, vesznek részt az (újra)tanuláson a jelentkezők, s eközben egyre többen ismerik fel, hogy a természetes, vegyszermentes gazdálkodás nemcsak a testnek, hanem a léleknek is jót tesz. Az őszinte érdeklődésük, a közös tanulás élménye mindig erőt ad, hogy folytassam ezt az utat.
Ezek után, vagy éppen ezért, fogtam bele a blogírásba. Számomra ez nem csupán egy eszköz, hanem terápia is, amely lehetőséget ad arra, hogy a közösség erejét és a magamból való kiírás gyógyító hatását megtapasztaljam. Amikor megosztom követőimmel az élményeimet és tapasztalataimat, az nemcsak számukra hasznos, hanem engem is erősít abban, hogy folytassam, és még több tudást, szeretetet adjak vissza a világnak. A blogírás tehát olyan, mint a kertészkedés vagy a kézműveskedés: egy alkotó, teremtő folyamat, amelyben én is újraépítem magam. Hálás vagyok az olvasóimnak, hogy rendszeresen követik munkásságomat és szeretném, ha nem csupán inspirálná őket, hanem mintát is adna számukra, hogy ők is képesek legyenek szeretettel és tudással gazdagítani a világot, amiben élnek, valamint őseink tudását tovább adni a következő generációknak.