Ma reggel, amikor kiléptem a baromfiudvarba, és láttam előbújni a tyúkjaimat, ahogy le-föl sétáltak és kapirgáltak, majd a kakasomat, aki kicsit rekedten, de nagyot kukorékolt, belém nyilallt: mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra üres lenne a baromfiudvarom?

Ha egyszer csak nem kapirgálnának a tyúkjaim?

Rendetlen kis társaság, de úgy a szívemhez nőttek. Sok velük a dolog, de még több az öröm. A színes tojások, amiket minden nap kapok tőlük, mára az életem természetes részévé váltak.

Nehezen találok szavakat arra, ami most sok gazda életében zajlik.

Hiszen ez a száj- és körömfájás vírus nemcsak az állatokat betegíti meg, hanem az embereket is. Mert most nem csupán a jószágokról van szó, hanem egész életekről, megélhetésről, hagyományokról.

Akár egy teljes állomány, akár csak egyetlen nagy jószág kerül veszélybe, azzal együtt veszélybe kerül mindaz, amit évek, évtizedek alatt, két kézzel, szeretettel, áldozattal építettek fel.

Most nemcsak az állataik betegednek meg vagy vesznek oda, hanem valami a lelkükből is. Mert akik hajnaltól sötétedésig dolgoznak, most csak tehetetlenül várnak.

Aki valaha nevelt, etetett, virrasztott, féltett állatot, az tudja: ez nem „csak gazdasági kár”. Ez maga az élet.

Szívből együtt érzek minden gazdával, akinek most fáj. A szavaim nem érnek sokat, de talán annyit igen, hogy tudjátok: sokan vagyunk, akiknek meghasad a szívünk, amikor látjuk, hogy mi történik/történhet a jószágokkal.

És csendben, de nagyon is veletek vagyunk