Van bennem egy mély, csendes tisztelet a régi öregek iránt.

Azok iránt, akik nem tanulták, hanem élték az életet.

Akiknek nem volt külön fűtés, külön tűzhely, külön sütő, külön „program”.

Volt egy sparhelt.

És az mindent tudott.

Tegnap, miközben begyújtottam, újra rájuk gondoltam.

A sparhelt sütőjében lassan, türelemmel sült a malac.

Fönt, a főzőlapon csendesen rotyogott a kocsonya.

Kint közben nesztelenül hullott a hó,

bepuhítva a világot, elcsendesítve mindent,

mintha az idő is lassabb léptekkel járt volna.

A ház pedig… egyszer csak meleg lett.

Nem gombnyomásra.

Hanem tűztől, figyelemtől, jelenléttől.

Ugyanabból a tűzből lett étel, meleg és biztonság.

Semmi pazarlás.

Semmi felesleg.

Mindennek helye, ideje és értelme volt.

És közben azon kaptam magam, hogy elszorul a szívem.

Mert ők mennyire egyszerűen oldottak meg mindent.

Mi pedig mennyire túlbonyolítva, zajosan, pocsékolva élünk hozzájuk képest.

A sparhelt mellett állva nem csak főztem,

tanultam.

Alázatot.

Ritmust.

Azt, hogy nem több kell —

hanem kevesebb, de igaz.

Talán ezért szeretem ennyire ezt a világot.

Mert emlékeztet arra, honnan jövünk.

És arra is, hová lenne jó visszatalálni.

Zsuzsa

https://www.facebook.com/reel/4154667741439219