Micsoda kerek szám… Mennyi minden férhetne bele — nevetés, szerelem, család, gyerekek, egy boldog, teljes élet.

De nálunk most is csend van. Az a mély, fájó csend, ami azóta maradt, hogy elment.

Tizennégy évesen veszítettem el őt először — akkor, amikor egy pillanat alatt megváltozott minden.

Hosszú éveken át ápoltuk, reménykedtünk, küzdöttünk, de két éve végleg el kellett engednem.

Két éve temettem el a lányomat.

Az ember azt hiszi, megszokja a fájdalmat, de ez a fajta hiány soha nem múlik el.

Csak csendben átalakul, és megtanulunk vele együtt élni.

Sokan mondják, hogy erős vagyok — de az erő mögött ott van a veszteség, a fájdalom, és az a mindennapi küzdelem, amikor újra és újra össze kell rakni a lelkem összetört darabjait.

Minden reggel el kell dönteni, hogy ma is tovább megyek — érte is, magamért is.

A Tulipánkuckó ebből a fájdalomból született.

Életem legnagyobb tragédiájából nőtte ki magát, és mára egy igazi „szerelemgyerekké” vált.

Úgy gondozom, mint egy fogadott gyermeket — mintha Vivikémtől kaptam volna ajándékba.

A Kuckó nemcsak egy hely, hanem lélek, otthon, közösség.

Olyan emberek vesznek körül, akik szeretettel fordulnak felém, és akik segítenek abban, hogy a szomorúságban is ott maradjon a fény.

Ma különösen hiányzik.

De tudom, hogy minden, amit itt a Földön teszek, az ő szeretetéből is táplálkozik.

Ő ad erőt nekem, hogy tovább építsem a Tulipánkuckót.

Ma érte sírok, de közben érte élek is.