Várni… ma már szinte senki sem szeret. Türelmetlenek vagyunk a boltban, a forgalomban, egymással – és talán leginkább önmagunkkal. Mindent azonnal akarunk. Rohanunk, sietünk, s közben elfelejtünk örülni annak, ami lassan, de biztosan érkezik.
Pedig a várakozás ajándék is lehet. A vágyakozás időszaka megédesíti a pillanatot, amikor végre megérkezik, amire vártunk.
Én nem hajtatott palántákat ültettem a kertembe. Nem a legnagyobb, legszebb, leggyorsabb paradicsom, paprika vagy uborka lett a kedvencem, hanem az, amit magról neveltem, a saját kezemmel ültettem el, a saját földembe. Lehet, hogy kisebb, lehet, hogy kicsit formátlanabb… de az enyém. A türelmem gyümölcse.
Így van ez a kapcsolatokban is. A barátságban, a szerelemben, a munkában. Meg kell tanulnunk újra várni. Lassan haladni. Bízni.
Ha megtanulunk türelmesek lenni önmagunkkal, akkor az élet más területein is könnyebb lesz. Elfogadóbbak, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak leszünk.
Lassuljunk le egy picit. Merjünk várni. Mert ami idővel érkezik… az mindig mélyebb, értékesebb és sokszor szebb, mint amit sietve kapunk meg.
Szeretettel a kertemből,
Zsuzsa